Élt egyszer mongol földön egy nagyon gazdag ember, akinek annyi tevéje volt, mint égen a csillag. Elhatározta egyszer, hogy száz fehér tevét küld ajándékba a kínai császárnak. Csakhogy a fehér teve nagyon ritka volt, és szolgáinak csupán kilencvenkilencet sikerült összegyűjteniük. Azaz hogy megtalálták ők a századikat is, csakhogy annak éppen apró csikaja volt, és nem akarták elszakítani a kis csikót az anyjától. A gazdag ember, amikor meghallotta, hogy szolgáinak szíve megesett az ártatlanon, rettenetes haragra gerjedt.
Gazdag
Azt mondjátok, hogy csikaja van annak a tevének? Én pedig azt mondom, hogy hozzátok ide tüstént! Megígértem, hogy száz tevét küldök a kínai császárnak, eggyel sem kevesebbet!
Szolga
Mit tegyünk a tevecsikóval, uram? Egyre csak ott lábatlankodik, ugrándozik az anyja körül. Talán öljük meg?
Gazdag
Hm.. Megölni azért kár lenne. Ha felnő, még drága pénzen túladhatok rajta! Kössétek inkább egy fához vastag kötéllel. Az anyját pedig küldjétek Kínába!
Mesélő
A szolgák úgy tettek, ahogy a gazdag ember megparancsolta. A kis tevecsikót elszakították az anyjától, s vastag kötéllel egy fához kötötték. Ott sírt-rítt az anyátlan árva, míg arra nem tévedt egy hatalmas, erős teve.
Teve
Hé! Van itt valaki? Ki szipog itt a fa mögött?
Csikó
Én vagyok itt, az árva fehér tevecsikó. Bánatomban sírok-rívok egész nap.
Teve
Bánatodban? Talán nincs elég friss fű erre, hogy legelésszél?
Csikó
Jaj, mit ér a puszta legfinomabb füve, ha elszakítottak az édesanyámtól. Messzi Kínába küldte a gazda, ajándékba a kínai császárnak. Engem meg ide kötöttek a fához, hogy ne szökhessek utána.
Teve
Hát ha csak ez a bánatod, segíthetünk éppen a dolgon. Gyere csak közelebb! Így ni! Mutasd a köteled. Hehehe! Semmi ez az én fogaimnak. Látod, már el is rágtam. Futhatsz egészen Kínáig!
Csikó
Köszönöm, teve apó! Ha megnövök, meghálálom a jóságodat.
Mesélő
Futott-futott az árva fehér tevecsikó étlen-szomjan, nappal és éjszaka arra, amerre az anyját sejtette. Egy éjszaka aztán váratlanul farkassal találkozott a pusztában.
Farkas
Nézzétek csak, öreg szemeim, nézzétek csak, nem egy tevecsikó kóborol éjszaka a pusztán? Bizony, hogy az. Pedig már azt hittem, éhes hassal fekhetek le, vacsora nélkül. Most legalább lesz mivel megtömni a bendőmet! Gyere csak közelebb, kicsikém! Nem kell félni a farkas bátyótól. Igazán nem fog fájni.
Csikó
Nem félek én, miért félnék? Akinek nincs édesanyja, árvább az a puszta füvénél.
Farkas
Hol van hát az anyád, te ugribugri? Csak nem csináltak takarót a szőréből, tejtartó tömlőt a bőréből?
Csikó
Azt éppen nem, de így is árva vagyok. Kínában van az anyám, magánál a császárnál raboskodik. Nem ér már az én életem semmit nélküle. Ha meg akarod tömni velem a gyomrod, hát csak tömd! Azt mondják, nincs puhább, mint a tevecsikó húsa!
Farkas
Állj csak meg, te bolond, és hagyd abba a siránkozást! Azt hiszed, egy farkasnak nincs szíve? Nekem is vannak kölykeim. És az én anyámat is lelőtték a vadászok, amikor még kicsi voltam. Árva vagyok én is. És hogyan ehetne meg egy árva egy másik árvát? Eredj csak az édesanyád után. Én meg majd keresek valamit magamnak...
Mesélő
Vándorolt tovább az árva tevecsikó, mígnem eljutott a kínai császár udvarába. Nappal rejtőzködött, éjjel meg a karámokat kerülgette, ahova a császár állatait zárták éjszakára. Egy holdas estén aztán észrevette az anyját, amint ott állt szomorúan egy faoszlop mellett. Vastag kötél volt a nyakára hurkolva ugyanúgy, mint neki a gazdag ember udvarában odahaza. A csikó odalopódzott az anyjához, és megszólította.
Csikó
Anyám, édesanyám!
Teveanya
Ki szólít az éjszakában? Olyan lágy a hangja, mintha kicsi csikómé lenne, akit otthagytam régi hazámban. Biztosan csak álmodtam róla.
Csikó
Nem álom ez, édesanyám! Utánadjöttem hét határon át, hogy megszabadítsalak.
Teveanya
Drága gyermekem! De pszt! Halkan, mert még meghallják az őrök, és téged is oszlophoz kötnek. De hogy tudnál megszabadítani, amikor a legerősebb kötéllel kötöttek ide? Menj inkább haza, mert még az árvaság is jobb, mint a szomorú rabság.
Csikó
Ne félj, édesanyám, tanultam én valamit odahaza! Erőm kicsi, hogy eltépjem a köteledet, de fogaim élesek, mint a fűrész fogai. Nézd! Máris elrágtam a felét! Mire a hold csak egy picit is mozdul az égen, megszabadítalak. Most! Szabad vagy, édesanyám!
Teveanya
Te pedig nem vagy többé árva. Vágtassunk, kicsim, mint a szél. Mire a nap felkel, bottal üthetik a nyomunkat!
Mesélő
Sok napon és éjszakán át vágtatott a teveanya apró csikajával, míg végre egy öreg pásztor sátrához értek, aki magához fogadta őket. Ott éltek aztán együtt örömben, békességben, és soha többé nem kellett félniük, hogy akárki is elszakítja őket egymástól.
2009. január 25., vasárnap
Szent Luca
Mese szent Lúciáról
Amikor szent Lúcia felment a mennybe, mindenki csodálkozott, hogy milyen fiatal. Hamarosan meghódított mindenkit kedvességével és csodálatos szemeivel, amelyekből annyi fény áradt. Még a szigorú szent Péter is megszerette és pártfogásába vette, ahogy a nagyapák teszik az unokáikkal.
Így teltek el a napok a mennyországban, boldogságban és békében. Lúcia élvezte ezt, arra gondolván, hogy milyen messze van már tőle a szenvedés és a gonoszság, amely a földön uralkodik, ugyanakkor fájt a szíve a lentiek miatt. Szent Péter, akinek a kora ellenére éles volt a látása, észrevette ezt a szomorúságot Lúcia szép szemeiben, magához hívatta hát, hogy beszéljen vele. Lúcia azt kérte tőle, tegye lehetővé, hogy viszontláthassa akárcsak egy pillanatra is szicíliai faluját és annak szegényeit.
Szent Pétert annyira szíven találta ez a kívánság, hogy napokon-éjjeleken keresztül járt fel-alá a puha felhőkön, azon gondolkodván, hogy elégíthetné ki Lúcia kívánságát. Végülis összeszedvén bátorságát, úgy határozott, megkérdezi a Jóistentől. Alázatosan az Úr elé járult, még a szemét se merte felemelni mély tisztelete jeléül, úgy adta elő a kérést.
Utána mozdulatlanul várta, hogy mi lesz. Egyszer csak csilingelést hallott: összerezzent és felnézett. A Jóisten kezében egy apró aranykulcsot pillantott meg.
- Fogd, Péter, és add Lúciának, ez a kis ablak kulcsa, amely a világra nyílik.
Péter ugyancsak meglepődött, majd felkapta a kulcsot és mint egy gyerek, boldogan elrohant vele, hogy Lúciának odaadja.
Felragyogott Lúcia szeme, és rögtön felszálltak mindketten egy felhőre, amely a varázsos kis ablakhoz vitte őket. Odaérvén, Lúcia, remegő kézzel bedugta a kulcsot a zárba, és láss csodát, mint varázsütésre, megjelent alattuk a világ. Lúcia boldog volt és egy jó ideig nem is kívánkozott a világot látni.
Egy éjszaka azonban távoli nyögés, sóhajtozás riasztotta fel álmából. Kinyitván a kisablakot, egyszercsak elébe tárult, amit előtte nem látott még soha: lŕtta a sok igazságtalanságot, gonoszságot, de főleg a gyerekeket, akik szenvedtek és sírtak. Keserű szívvel csukta be az ablakot és nagyon elszomorodott.
Úgy szeretett volna segíteni, főleg a gyerekek sorsa aggasztotta, hogy pont ők, ártatlanok és védtelenek, ennyi rosszat kell hogy elszenvedjenek egyes felnőttek részéről. Közben szent Pétert, aki figyelemmel kísérte Lúcia kedvváltozását, hivatta az Úr, akinek szintén nem kerülte el figyelmét a dolog.
- Péter, - szólt hozzá a Jóisten, - én tudom mi aggaszja Lúciát: a sok szenvedés és nélkülözés, amelynek a gyermekek vannak kitéve.
Majd hozzátette:
- Úgy határoztam, hogy rábízom, hogy évente egy napra a földre egy kis vidámságot vigyen. Mondd neki Péter, hogy december 13-án,- mártíromsága évfordulóján,- leszállhat a földre, hogy ajándékot vigyen a gyerekeknek. És most menj, mert azt akarom, hogy visszatérjen szemébe a fény.
Péter olyan jókedvre kerekedett, hogy megölelte az Urat és gyorsan elsietett, hogy Lúciának elvigye a jóhírt. Az először nem is akart neki hinni, utána viszont nagy örömmel telt el.
Egy volt csak a gond, már csak néhány nap volt hátra december 13.-ig és a mennyországban nem voltak se játékok, se édesség, vagy hasonló, amit a gyerekeknek lehetett volna vinni. Péter azonban feltalálta magát. Fogta a kulcsot és hívta Lúciát, hogy kövesse.
- Nyisd ki az ablakot és nézz csak ki oda az űrbe. Látod azt a játéklovat, kisvonatot, mackót, babát, trombitát? Tudod, mik azok? Azok felesleges és elfelejtett játékok, amelyeket az elkényeztetett és soha sem elégedett gyerekek meguntak. A játékok olyanok, mint az emberek, ha nincs társaságuk, ha senki sem játszik velük, inkább az űrt választják, abban reménykedve, hogy majd csak rájuk akad egy olyan gyerek, akinek van kedve játszani. Rajta, szedd össze őket, vidd el őket azoknak a gyerekeknek, akiknek szükségük is van rájuk.
- Jaj, nagyon köszönöm, Péter - mondta Lúcia, és hozzáfogott, hogy összeszedje a sok elhagyott játékot. December 12.-én estig dolgozott, majd mind betette őket egy nagy zsákba, amit a hátára vett.
- Jaj Lúcia, nem fogod azt a nagy terhet bírni, - mondta Péter. - Van valaki, aki segíteni tudna neki?
- Iŕ, iŕ, *- szólt egy szamár.
- Te leszel hát az, kis csacsim, ha Lúcia is akarja! - mondta Péter.
- Jól van kis csacsim, te leszel a hűséges kísérom, - simogatta meg Lúcia a szamarat. - Majd meglátod, hogy fognak örülni a gyerekek, ha meglátnak minket!
Így történt hát, hogy azóta is minden évben december 13.-án Lúcia és szamara meglátogatja a jó gyererekeket, hogy ajándékot vigyen nekik
Amikor szent Lúcia felment a mennybe, mindenki csodálkozott, hogy milyen fiatal. Hamarosan meghódított mindenkit kedvességével és csodálatos szemeivel, amelyekből annyi fény áradt. Még a szigorú szent Péter is megszerette és pártfogásába vette, ahogy a nagyapák teszik az unokáikkal.
Így teltek el a napok a mennyországban, boldogságban és békében. Lúcia élvezte ezt, arra gondolván, hogy milyen messze van már tőle a szenvedés és a gonoszság, amely a földön uralkodik, ugyanakkor fájt a szíve a lentiek miatt. Szent Péter, akinek a kora ellenére éles volt a látása, észrevette ezt a szomorúságot Lúcia szép szemeiben, magához hívatta hát, hogy beszéljen vele. Lúcia azt kérte tőle, tegye lehetővé, hogy viszontláthassa akárcsak egy pillanatra is szicíliai faluját és annak szegényeit.
Szent Pétert annyira szíven találta ez a kívánság, hogy napokon-éjjeleken keresztül járt fel-alá a puha felhőkön, azon gondolkodván, hogy elégíthetné ki Lúcia kívánságát. Végülis összeszedvén bátorságát, úgy határozott, megkérdezi a Jóistentől. Alázatosan az Úr elé járult, még a szemét se merte felemelni mély tisztelete jeléül, úgy adta elő a kérést.
Utána mozdulatlanul várta, hogy mi lesz. Egyszer csak csilingelést hallott: összerezzent és felnézett. A Jóisten kezében egy apró aranykulcsot pillantott meg.
- Fogd, Péter, és add Lúciának, ez a kis ablak kulcsa, amely a világra nyílik.
Péter ugyancsak meglepődött, majd felkapta a kulcsot és mint egy gyerek, boldogan elrohant vele, hogy Lúciának odaadja.
Felragyogott Lúcia szeme, és rögtön felszálltak mindketten egy felhőre, amely a varázsos kis ablakhoz vitte őket. Odaérvén, Lúcia, remegő kézzel bedugta a kulcsot a zárba, és láss csodát, mint varázsütésre, megjelent alattuk a világ. Lúcia boldog volt és egy jó ideig nem is kívánkozott a világot látni.
Egy éjszaka azonban távoli nyögés, sóhajtozás riasztotta fel álmából. Kinyitván a kisablakot, egyszercsak elébe tárult, amit előtte nem látott még soha: lŕtta a sok igazságtalanságot, gonoszságot, de főleg a gyerekeket, akik szenvedtek és sírtak. Keserű szívvel csukta be az ablakot és nagyon elszomorodott.
Úgy szeretett volna segíteni, főleg a gyerekek sorsa aggasztotta, hogy pont ők, ártatlanok és védtelenek, ennyi rosszat kell hogy elszenvedjenek egyes felnőttek részéről. Közben szent Pétert, aki figyelemmel kísérte Lúcia kedvváltozását, hivatta az Úr, akinek szintén nem kerülte el figyelmét a dolog.
- Péter, - szólt hozzá a Jóisten, - én tudom mi aggaszja Lúciát: a sok szenvedés és nélkülözés, amelynek a gyermekek vannak kitéve.
Majd hozzátette:
- Úgy határoztam, hogy rábízom, hogy évente egy napra a földre egy kis vidámságot vigyen. Mondd neki Péter, hogy december 13-án,- mártíromsága évfordulóján,- leszállhat a földre, hogy ajándékot vigyen a gyerekeknek. És most menj, mert azt akarom, hogy visszatérjen szemébe a fény.
Péter olyan jókedvre kerekedett, hogy megölelte az Urat és gyorsan elsietett, hogy Lúciának elvigye a jóhírt. Az először nem is akart neki hinni, utána viszont nagy örömmel telt el.
Egy volt csak a gond, már csak néhány nap volt hátra december 13.-ig és a mennyországban nem voltak se játékok, se édesség, vagy hasonló, amit a gyerekeknek lehetett volna vinni. Péter azonban feltalálta magát. Fogta a kulcsot és hívta Lúciát, hogy kövesse.
- Nyisd ki az ablakot és nézz csak ki oda az űrbe. Látod azt a játéklovat, kisvonatot, mackót, babát, trombitát? Tudod, mik azok? Azok felesleges és elfelejtett játékok, amelyeket az elkényeztetett és soha sem elégedett gyerekek meguntak. A játékok olyanok, mint az emberek, ha nincs társaságuk, ha senki sem játszik velük, inkább az űrt választják, abban reménykedve, hogy majd csak rájuk akad egy olyan gyerek, akinek van kedve játszani. Rajta, szedd össze őket, vidd el őket azoknak a gyerekeknek, akiknek szükségük is van rájuk.
- Jaj, nagyon köszönöm, Péter - mondta Lúcia, és hozzáfogott, hogy összeszedje a sok elhagyott játékot. December 12.-én estig dolgozott, majd mind betette őket egy nagy zsákba, amit a hátára vett.
- Jaj Lúcia, nem fogod azt a nagy terhet bírni, - mondta Péter. - Van valaki, aki segíteni tudna neki?
- Iŕ, iŕ, *- szólt egy szamár.
- Te leszel hát az, kis csacsim, ha Lúcia is akarja! - mondta Péter.
- Jól van kis csacsim, te leszel a hűséges kísérom, - simogatta meg Lúcia a szamarat. - Majd meglátod, hogy fognak örülni a gyerekek, ha meglátnak minket!
Így történt hát, hogy azóta is minden évben december 13.-án Lúcia és szamara meglátogatja a jó gyererekeket, hogy ajándékot vigyen nekik
A tejmadaracska
Tejmadaracska
Apó, meg anyó egész álló nap odakünn dolgoztak a mezőn. Egy jókora füves darabot akartak hozzászántani a búzaföldhöz. Hanem mikor másnap reggel megint kimentek dolgozni, ugyancsak hunyorgatott apó is, meg anyó is.
- Hát ez meg mi?
Mert mintha csak hozzá se nyúltak volna földhöz. Nem látszott ott semmiféle szántás. Amin egész álló napon át dolgoztak, azt valaki éjszaka újra visszaforgatta, ledöngölte. Füves, kemény föld volt az, bizony. Hiába szántottak egész nap.
- No de ilyet! - mondta apó. És ugyancsak csóválta a fejét. – Ki lehetett az, aki így megtréfált minket?
Mit volt mit tenni, újra nekiláttak a munkának. Fölszántották újból a füves rétet. Hanem reggelre megint visszaforgatta valaki a szántást. Mintha soha eke nem érte volna a földet.
- Ennek már fele se tréfa – mondta apó. –Ez így nem mehet tovább. Tudod mit, anyókám? Én elrejtőzöm éjszakára itt ebben a kis szénakupacban és meglesem, ki az a lelketlen gonosz, aki ilyen csúnya tréfát űz velünk.
Jó. Anyó hagyott neki vacsorát és hazament, hogy enni adjon a gyerekeknek. Apó meg ott maradt, bebújt a szénába. Szundított egyet. De alighogy leszállt az éjszaka, csupa szem lett, meg csupa fül. Nézett, vigyázott. Hát egyszer csak, ahogy feljön a hold, látja ám, hogy egy szép tarka madár röppen ki az erdőből. Ilyen szép madarat apó még sohase látott. Piros a torka, zöld a farka, kék a szárnya. De ez még semmi. A madár olyan csodálatosan énekelt,, hogy apónak még a szája is tátva maradt. Hanem, ahogy a madár énekelve röpködött ide-oda a szántás fölött, ijedten látja apó, hogy amerre röpköd a barázdák egyre-másra visszafordulnak. Füves, kemény lett megint a föld.
- No megállj, te zsivány! – morgott apó, -hát szóval te vagy a bűnös!... Hogy csíphetném nyakon én ezt a madarat? – töprengett.
Hát, ez nem is volt olyan nehéz. Mert a kismadár most elhallgatott és éppen a szénakupacra szállt, hogy megpihenjen. Egyenest apó keze ügyébe. Apó se volt rest, gyorsan nyakon csípte a madarat.
- Megvagy, te gonosz! – kiáltotta. – No most kitekerem a nyakadat!
- Jaj, ne bánts engem! - kérlelte a madár.
-Dehogyisnem bántalak, - mondta apó. – Vége az életednek! Letapiskoltad, visszaforgattad az egész szántást. Azért verejtékezünk mi egész nap, hogy te éjszaka mindent elronts?
- Jaj édes apó, ne haragudj rám – mondta a madárka – látod, erre igazán nem gondoltam. De kárpótollak téged. Adok neked finom tejecskét. Tartsd csak ide a tenyeredet. Mert tudd meg, én vagyok a Tejmadár.
- Tejmadár? – csodálkozott apó. – Hiszen a tejet a bivaly adja. De azért odatartotta a két tenyerét.
Egyszeribe tele lett a két tenyere szép fehér tejjel. De ez nem csak olyan akármilyen tej volt ám. Apó megkóstolta és kétfelé állt a füle tőle. Mindjárt ki is szürcsölte mind egy cseppig.
- Ejha! –mondta. – Ilyen finom tejet én még sohase ittam.
- No látod – tódította a madárka. – Hát most már eressz el!
- Dehogyis eresztelek! Előbb hozd helyre nekem a szántást!
- Akkor eleresztesz?
-Hozd helyre a szántást, akkor beszélünk.
A madár ekkor énekelt, csicsergett, röpködött keresztül-kasul a ledöngölt barázdák fölött és a barázdák szépen egymásután felhasadtak.
-No, most már újra fölszántottam neked a földet. Helyrehoztam a kárt. Eressz el! –mondta a kismadár.
De apó gondolt egyet.
- Nem eresztelek Tejmadaracska! Hazaviszlek a gyerekeknek! Szegények vagyunk, nincs bivalyunk, kell a gyerekeknek a tejecske.
Ezzel fogta a madarat és hazavitte. A gyerekek nagyon örültek a tejmadárnak. Szép kis madár volt és adott tejecskét vacsorára. Apó behozta a legnagyobb köcsögöt, a madár színültig megtöltötte jó sűrű tejjel. Jóllaktak belőle mindnyájan. Reggel megint friss tejet adott a madár. Hanem apó, meg anyó, mikor munkára indultak, bezárták a kismadarat a kamrába és lelkére kötötték a gyerekeknek, hogy ki ne nyissák az ajtót, nehogy amíg ők oda vannak, a Tejmadaracska elrepüljön. A kicsinyek persze alig tudták megállni, hogy meg ne nézzék, mit csinál a madár.
- Ej, ti kis butuskák - intette őket a nénjük, aki már nagyobb volt és vigyázott a többiekre. – Ha kinyitnánk az ajtót, a madár nyomban kiszökne.
Jó, elmentek játszani a szomszéd gyerekkel. De persze rögtön elmesélték, hogy milyen csodálatos kis madár üldögél odabenn a házban. Hát aztán, mikor már elfáradtak a játékba, a szomszéd gyerekek is kérték őket, hogy most már igazán nézzék meg a Tejmadaracskát.
- Mutasd meg, mutasd meg! Hadd nézzünk be legalább az ajtóhasadékon. – kérlelték mind a legnagyobb kislányt.
- Jó.
Egymás után bekukucskáltak a hasadékon. De nem láttak semmit.
- Nyissuk ki az ajtót egy pillanatra. Csak egy kicsit. – rimánkodtak tovább a gyerekek.
Hanem most már a lánynak is nagyon fúrta a kíváncsiság az oldalát, mit csinálhat odabenn a Tejmadaracska. Nem állhatta tovább.
- Tudjátok mit, én majd óvatosan belopódzom és körülnézek… Ti meg vigyázzatok itt az ajtóban. – Így is történt.
Hanem a tejmadárnak esze ágában se volt megszökni. Szökdécselt, ugrándozott, táncolt a gyerekeknek. De olyan kedvesen és olyan mulatságosan, hogy mind oda voltak a gyönyörűségtől.
- Nem akarok én megszökni – mondta. –Inkább szórakoztatni akarlak benneteket. Látom, tetszik nektek a táncom. No de itt bent sötét van. Nem láttok engem. Meg aztán szűk is nekem ez a kamra. Inkább vigyetek ki az udvarra. Majd meglátjátok, mi mindent tudok még.
A gyerekek majd meghaltak a kíváncsiságtól. Hamar kiengedték a Tejmadaracskát az udvarra. No, itt táncolt aztán csak igazán a madárka. Pipiskedett, keringett, forgott, ugrabugrált, bukdácsolt nagy vidáman. Olyan mulatságos volt mindez, hogy a gyerekek hangos nevetésre fakadtak és nem győztek betelni a nevetéssel. No, a madár adott megint tejecskét vacsorára, meg reggelire, még a szomszéd gyerekeknek is jutott belőle. Reggel apó, meg anyó megint lelkére kötötte a gyerekeknek, hogy vigyázzanak a Tejmadaracskára. De a gyerekek a madárkát megint csak kiengedték az udvarra. Odagyűlt minden gyerek a faluból, mind látni akarták, hogyan táncol, hogyan ugrabugrál a bohó Tejmadaracska.
De a kismadár így szólt:
- Szűk nekem ez az udvar, gyerekek. Hadd táncoljak a karámban, ott sokkal tágasabb. Nem szököm én meg. Ha ott táncolok, sokkal jobban mulathattok, mint tegnap.
Jó, kivitték a karámba. Ez volt aztán mulatság. A kismadár nem fogyott ki a táncból, a gyerekek meg a nevetésből. No de már ott volt a fél falu. Hanem egyszer csak így szól a Tejmadár:
- Szűk nekem ez a karám. A földje is göröngyös, hepehupás, sérti az én kis lábaimat. Meg aztán itt piszkos lesz a tollam. Pedig nézzétek, milyenszép zöld farkam van, szép kék szárnyam. Menjünk ki a széles útra a falu végére, ott jobb lesz.
Kimentek az útra. Aztán a mezőre. De most már az egész falu ott volt, apraja, nagyja, mind látni akarta a Tejmadaracskát. Apó, anyó, mikor estefelé hazajöttek, csodálkozva látták, hogy mi történt. De bizony, most nekik se jutott eszükbe, hogy jaj, a madárka mindjárt elrepülhet, őket is egészen megigézte a Tejmadár tánca.
- Táncolj, táncolj madaracska – mondták az emberek. – Hadd legyen jó kedvünk, hadd nevessünk kedvünkre. Hadd menjen holnap jobban a munka.
- Hopp, hopp – ugrált és táncolt a madár. És csicsergett, énekelt hozzá csodaszépen. Majd szép komolyan táncolt, majd meg vidáman, tréfásan, egyre bohókásabban. A fiúk, meg a lányok maguk is táncra perdültek. A gyerekek viháncoltak, szinte sikongattak jókedvükben. Észre sem vették, hogy amint táncoltak, kacagtak, a madár egyszercsak huss – elrepült. De a vidámság most már beköltözött a faluba és mindig ott is maradt.
Apó, meg anyó egész álló nap odakünn dolgoztak a mezőn. Egy jókora füves darabot akartak hozzászántani a búzaföldhöz. Hanem mikor másnap reggel megint kimentek dolgozni, ugyancsak hunyorgatott apó is, meg anyó is.
- Hát ez meg mi?
Mert mintha csak hozzá se nyúltak volna földhöz. Nem látszott ott semmiféle szántás. Amin egész álló napon át dolgoztak, azt valaki éjszaka újra visszaforgatta, ledöngölte. Füves, kemény föld volt az, bizony. Hiába szántottak egész nap.
- No de ilyet! - mondta apó. És ugyancsak csóválta a fejét. – Ki lehetett az, aki így megtréfált minket?
Mit volt mit tenni, újra nekiláttak a munkának. Fölszántották újból a füves rétet. Hanem reggelre megint visszaforgatta valaki a szántást. Mintha soha eke nem érte volna a földet.
- Ennek már fele se tréfa – mondta apó. –Ez így nem mehet tovább. Tudod mit, anyókám? Én elrejtőzöm éjszakára itt ebben a kis szénakupacban és meglesem, ki az a lelketlen gonosz, aki ilyen csúnya tréfát űz velünk.
Jó. Anyó hagyott neki vacsorát és hazament, hogy enni adjon a gyerekeknek. Apó meg ott maradt, bebújt a szénába. Szundított egyet. De alighogy leszállt az éjszaka, csupa szem lett, meg csupa fül. Nézett, vigyázott. Hát egyszer csak, ahogy feljön a hold, látja ám, hogy egy szép tarka madár röppen ki az erdőből. Ilyen szép madarat apó még sohase látott. Piros a torka, zöld a farka, kék a szárnya. De ez még semmi. A madár olyan csodálatosan énekelt,, hogy apónak még a szája is tátva maradt. Hanem, ahogy a madár énekelve röpködött ide-oda a szántás fölött, ijedten látja apó, hogy amerre röpköd a barázdák egyre-másra visszafordulnak. Füves, kemény lett megint a föld.
- No megállj, te zsivány! – morgott apó, -hát szóval te vagy a bűnös!... Hogy csíphetném nyakon én ezt a madarat? – töprengett.
Hát, ez nem is volt olyan nehéz. Mert a kismadár most elhallgatott és éppen a szénakupacra szállt, hogy megpihenjen. Egyenest apó keze ügyébe. Apó se volt rest, gyorsan nyakon csípte a madarat.
- Megvagy, te gonosz! – kiáltotta. – No most kitekerem a nyakadat!
- Jaj, ne bánts engem! - kérlelte a madár.
-Dehogyisnem bántalak, - mondta apó. – Vége az életednek! Letapiskoltad, visszaforgattad az egész szántást. Azért verejtékezünk mi egész nap, hogy te éjszaka mindent elronts?
- Jaj édes apó, ne haragudj rám – mondta a madárka – látod, erre igazán nem gondoltam. De kárpótollak téged. Adok neked finom tejecskét. Tartsd csak ide a tenyeredet. Mert tudd meg, én vagyok a Tejmadár.
- Tejmadár? – csodálkozott apó. – Hiszen a tejet a bivaly adja. De azért odatartotta a két tenyerét.
Egyszeribe tele lett a két tenyere szép fehér tejjel. De ez nem csak olyan akármilyen tej volt ám. Apó megkóstolta és kétfelé állt a füle tőle. Mindjárt ki is szürcsölte mind egy cseppig.
- Ejha! –mondta. – Ilyen finom tejet én még sohase ittam.
- No látod – tódította a madárka. – Hát most már eressz el!
- Dehogyis eresztelek! Előbb hozd helyre nekem a szántást!
- Akkor eleresztesz?
-Hozd helyre a szántást, akkor beszélünk.
A madár ekkor énekelt, csicsergett, röpködött keresztül-kasul a ledöngölt barázdák fölött és a barázdák szépen egymásután felhasadtak.
-No, most már újra fölszántottam neked a földet. Helyrehoztam a kárt. Eressz el! –mondta a kismadár.
De apó gondolt egyet.
- Nem eresztelek Tejmadaracska! Hazaviszlek a gyerekeknek! Szegények vagyunk, nincs bivalyunk, kell a gyerekeknek a tejecske.
Ezzel fogta a madarat és hazavitte. A gyerekek nagyon örültek a tejmadárnak. Szép kis madár volt és adott tejecskét vacsorára. Apó behozta a legnagyobb köcsögöt, a madár színültig megtöltötte jó sűrű tejjel. Jóllaktak belőle mindnyájan. Reggel megint friss tejet adott a madár. Hanem apó, meg anyó, mikor munkára indultak, bezárták a kismadarat a kamrába és lelkére kötötték a gyerekeknek, hogy ki ne nyissák az ajtót, nehogy amíg ők oda vannak, a Tejmadaracska elrepüljön. A kicsinyek persze alig tudták megállni, hogy meg ne nézzék, mit csinál a madár.
- Ej, ti kis butuskák - intette őket a nénjük, aki már nagyobb volt és vigyázott a többiekre. – Ha kinyitnánk az ajtót, a madár nyomban kiszökne.
Jó, elmentek játszani a szomszéd gyerekkel. De persze rögtön elmesélték, hogy milyen csodálatos kis madár üldögél odabenn a házban. Hát aztán, mikor már elfáradtak a játékba, a szomszéd gyerekek is kérték őket, hogy most már igazán nézzék meg a Tejmadaracskát.
- Mutasd meg, mutasd meg! Hadd nézzünk be legalább az ajtóhasadékon. – kérlelték mind a legnagyobb kislányt.
- Jó.
Egymás után bekukucskáltak a hasadékon. De nem láttak semmit.
- Nyissuk ki az ajtót egy pillanatra. Csak egy kicsit. – rimánkodtak tovább a gyerekek.
Hanem most már a lánynak is nagyon fúrta a kíváncsiság az oldalát, mit csinálhat odabenn a Tejmadaracska. Nem állhatta tovább.
- Tudjátok mit, én majd óvatosan belopódzom és körülnézek… Ti meg vigyázzatok itt az ajtóban. – Így is történt.
Hanem a tejmadárnak esze ágában se volt megszökni. Szökdécselt, ugrándozott, táncolt a gyerekeknek. De olyan kedvesen és olyan mulatságosan, hogy mind oda voltak a gyönyörűségtől.
- Nem akarok én megszökni – mondta. –Inkább szórakoztatni akarlak benneteket. Látom, tetszik nektek a táncom. No de itt bent sötét van. Nem láttok engem. Meg aztán szűk is nekem ez a kamra. Inkább vigyetek ki az udvarra. Majd meglátjátok, mi mindent tudok még.
A gyerekek majd meghaltak a kíváncsiságtól. Hamar kiengedték a Tejmadaracskát az udvarra. No, itt táncolt aztán csak igazán a madárka. Pipiskedett, keringett, forgott, ugrabugrált, bukdácsolt nagy vidáman. Olyan mulatságos volt mindez, hogy a gyerekek hangos nevetésre fakadtak és nem győztek betelni a nevetéssel. No, a madár adott megint tejecskét vacsorára, meg reggelire, még a szomszéd gyerekeknek is jutott belőle. Reggel apó, meg anyó megint lelkére kötötte a gyerekeknek, hogy vigyázzanak a Tejmadaracskára. De a gyerekek a madárkát megint csak kiengedték az udvarra. Odagyűlt minden gyerek a faluból, mind látni akarták, hogyan táncol, hogyan ugrabugrál a bohó Tejmadaracska.
De a kismadár így szólt:
- Szűk nekem ez az udvar, gyerekek. Hadd táncoljak a karámban, ott sokkal tágasabb. Nem szököm én meg. Ha ott táncolok, sokkal jobban mulathattok, mint tegnap.
Jó, kivitték a karámba. Ez volt aztán mulatság. A kismadár nem fogyott ki a táncból, a gyerekek meg a nevetésből. No de már ott volt a fél falu. Hanem egyszer csak így szól a Tejmadár:
- Szűk nekem ez a karám. A földje is göröngyös, hepehupás, sérti az én kis lábaimat. Meg aztán itt piszkos lesz a tollam. Pedig nézzétek, milyenszép zöld farkam van, szép kék szárnyam. Menjünk ki a széles útra a falu végére, ott jobb lesz.
Kimentek az útra. Aztán a mezőre. De most már az egész falu ott volt, apraja, nagyja, mind látni akarta a Tejmadaracskát. Apó, anyó, mikor estefelé hazajöttek, csodálkozva látták, hogy mi történt. De bizony, most nekik se jutott eszükbe, hogy jaj, a madárka mindjárt elrepülhet, őket is egészen megigézte a Tejmadár tánca.
- Táncolj, táncolj madaracska – mondták az emberek. – Hadd legyen jó kedvünk, hadd nevessünk kedvünkre. Hadd menjen holnap jobban a munka.
- Hopp, hopp – ugrált és táncolt a madár. És csicsergett, énekelt hozzá csodaszépen. Majd szép komolyan táncolt, majd meg vidáman, tréfásan, egyre bohókásabban. A fiúk, meg a lányok maguk is táncra perdültek. A gyerekek viháncoltak, szinte sikongattak jókedvükben. Észre sem vették, hogy amint táncoltak, kacagtak, a madár egyszercsak huss – elrepült. De a vidámság most már beköltözött a faluba és mindig ott is maradt.
2009. január 5., hétfő
Legismertebb mesefigurák
Micimackó és Róbert Gida„Róbert Gida meg én, egy lélek, két legény, egymást nagyon szeretjük, és együtt evégett ketten szeretünk téged.” A buta medvebocs így vallott jó barátja, Róbert Gida iránti érzelmeiről. Ami biztos, hogy a kisfiú és a mackó mind a mai napig az egyik legismertebb és legkedveltebb mesepáros a világon. 
Kukori és Kotkoda1970-ben az első magyar rajzfilmben jöttek össze. Igen, egy tíz perces rajzfilmsorozat kultikussá válhat, és bekerülhet a legendás "nagy filmek" közé: az első hazai készítésű volt, s mert felforgatta a szemétdombot. És megtudhatjuk azt is, milyen csihipuhi nélkül a földbe verni a másikat. Kotkoda ugyanis minden kaland végén végigméri párját, aki szépen lassan összemegy a nézés súlya alatt. De a társas kapirgálás a közös szemétdombon másnap folytatható.... 
Pom-pom és Picur, Lolka és Bolka, Tom és Jerry, Shrek és Szamár. Hosszasan tudjuk folytatni ezt a felsorolást. Nemzedékek nőttek és nőnek fel az egyébként nagyon is különböző külsejű és karakterű rajzfilmpárokon. Mi imádjuk őket!
Amikor már a Futrinka utca lakóinak bundája kicsit rongyolódni kezdett, a filmgyár vezetése új mesén kezdte törni a fejét. Na, nem mintha a bábfilmekben szereplő Böbe Baba, Morzsa kutya és Cica Mica sikere nem lett volna töretlen, s ne számítottak volna 16 éven át szupersztárnak... De időszerűvé vált már valami másért is leülni a tévé elé, így aztán jöttek a rajzfilmek, és a benne szereplő igencsak mulattató „hősök”.
Amikor már a Futrinka utca lakóinak bundája kicsit rongyolódni kezdett, a filmgyár vezetése új mesén kezdte törni a fejét. Na, nem mintha a bábfilmekben szereplő Böbe Baba, Morzsa kutya és Cica Mica sikere nem lett volna töretlen, s ne számítottak volna 16 éven át szupersztárnak... De időszerűvé vált már valami másért is leülni a tévé elé, így aztán jöttek a rajzfilmek, és a benne szereplő igencsak mulattató „hősök”.
2008. december 30., kedd
A Grimm fivérekről
A Grimm fivérek elsősorban mesegyűjtőként és nyelvtudósként ismertek.
A Grimm család Hessenből származik, hatan voltak testvérek. Szülőházuk a hanui Parádé-téren van.
Jacob 1785 január 4.én született, Wilhelm 1786 február 24-én.
. Az apa 1796-ban, 45 éves korában meghalt. Édesanyjuk 1798-ban Kasselbe küldte a fiúkat egy nagynénihez. Jacob a marburgi egyetemen jogot tanult, fivére egy évvel később ugyanott ugyanazt. Az anya 1808-ban bekövetkezett halála után Jacobnak kellett a családot eltartania. Így Jérôme király udvarában könyvtáros lett. 1809-ben városi tanácsos is lett.
1806-TÓL KEZDVE GYŰJTÖTTEK A GRIMM FIVÉREK MESÉKET.
1810-ben újra együtt voltak Kasselban, és 1811-ben Jakob kiadta első művét a lovagi énekekről.
Wilhelm első könyve régi dán meséket tartalmazott. 1813-1816-ban a Régi német erdők című újságot adták ki régi német mesékkel.
1815-ben a gyerek és házimesék második kötetét adták ki. A könyvet fivérük, Ludwig Emil illusztrálta. A mesék nagy kiadása hét, a kisebbik tíz kiadást ért meg még életükben.
Wilhelm a rovásírásról ír könyvet, főműve, a német hősi eposz 1929-ben jelenik meg.
Jacob Grimm 1830-tól professzor lesz, Wilhelm 1835-től. 1837-ig két további nyelvtankönyvet, majd további mesekönyveket adnak ki.
A berlini akadémia jelentette 1860-ban, hogy Wilhelm Grimm elhunyt. A német köztudatban a két fivér neve együtt ismert, és egyként tisztelik őket.
Érdekesség: 1820-ban Jacob Grimm, a történeti hangfejlődés törvényszerűségeinek felismerője, az elsõ német tudományos nyelvtan megalkotója kijelentette, hogy a magyar nyelv logikus és tökéletes felépítése felülmúl minden más nyelvet.
http://tundermacko.hu/? --érdemes benézni
A Grimm család Hessenből származik, hatan voltak testvérek. Szülőházuk a hanui Parádé-téren van.
Jacob 1785 január 4.én született, Wilhelm 1786 február 24-én.
. Az apa 1796-ban, 45 éves korában meghalt. Édesanyjuk 1798-ban Kasselbe küldte a fiúkat egy nagynénihez. Jacob a marburgi egyetemen jogot tanult, fivére egy évvel később ugyanott ugyanazt. Az anya 1808-ban bekövetkezett halála után Jacobnak kellett a családot eltartania. Így Jérôme király udvarában könyvtáros lett. 1809-ben városi tanácsos is lett.
1806-TÓL KEZDVE GYŰJTÖTTEK A GRIMM FIVÉREK MESÉKET.
1810-ben újra együtt voltak Kasselban, és 1811-ben Jakob kiadta első művét a lovagi énekekről.
Wilhelm első könyve régi dán meséket tartalmazott. 1813-1816-ban a Régi német erdők című újságot adták ki régi német mesékkel.
1815-ben a gyerek és házimesék második kötetét adták ki. A könyvet fivérük, Ludwig Emil illusztrálta. A mesék nagy kiadása hét, a kisebbik tíz kiadást ért meg még életükben.
Wilhelm a rovásírásról ír könyvet, főműve, a német hősi eposz 1929-ben jelenik meg.
Jacob Grimm 1830-tól professzor lesz, Wilhelm 1835-től. 1837-ig két további nyelvtankönyvet, majd további mesekönyveket adnak ki.
A berlini akadémia jelentette 1860-ban, hogy Wilhelm Grimm elhunyt. A német köztudatban a két fivér neve együtt ismert, és egyként tisztelik őket.
Érdekesség: 1820-ban Jacob Grimm, a történeti hangfejlődés törvényszerűségeinek felismerője, az elsõ német tudományos nyelvtan megalkotója kijelentette, hogy a magyar nyelv logikus és tökéletes felépítése felülmúl minden más nyelvet.
http://tundermacko.hu/? --érdemes benézni
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
